Blogger - Web 2.0 - influencer

Most kivételesen nem skizofrén minőségemben szeretnék megszólalni, nem is a pszcihiátriát mélyen ellenző emberként, hanem komm-média szakos hallgatóként. A legfontosabb, amit mostanában észrevettem, hogy a neten is funkcionálisan működünk: nem minden tartalmat vesznek tőlünk szívesen minden felületen. Például a Facebookon megszólalni twitteres tartalommal égbekiáltó cinizmus, ugyanez fordítva pedig gyógyegér puhányság. De úgy gondolom, ez még itt belefér. Pár fogalom mentén szeretném kifejteni a véleményemet a világháló mai állapotáról, az internetes helyzetről. Azt hiszem, ilyen típusú esszéket terveztem a majdan megjelenő e-könyvembe, a „Három kiscicá”-ba. A szöveget változtatás nélkül adom közre, nem mintha nagyon strukturálva lenne. Eléggé egybeálló szöveg, kicsit inkább olyan kiáltvány-jellegűre sikerült. Nem szentírás. Talán egyeseknek újak lesznek a fogalmak, nekem nem voltak azok, de úgy elvoltam velük, mielőtt a suliban szóba kerültek. Fontos tudni, hogy ma is zajló internetes folyamatokról van szó, talán szót érdemelnek. Nem az egyetemre készült, hanem magamnak, tehát nem a „házi feladatomat” adom be ide is...

Web 1.0: Körülményesen írható tartalom a weben, inkább csak böngészett a felhasználó-

Web 2.0 : Írható web, könnyen tud bárki tartalmat előállíani, ezt közösségi hálózatokon teszi

Web 3.0: Szemantikus web, mesterséges intelligencia segíti a tájékozódást, minden azonnal elérhető

Olyan világban élünk, ahol még az ismerőseinket sem érdekli igazából, hogy mi van velünk. Illetve max. pletyka szinten, de például a blogok, ezeken belül is az egoblogok, mint az emberek „hogylétének” kifejezői például pont emiatt a közöny miatt haldokolnak, illetve haltak is ki már majdnem teljesen. Pedig nagyszerű eszköz lett volna eredetileg annak az automatizálására, hogy ne kelljen egy nap tízszer-hússzor elmondani, hogy „hogy vagyok”, vagy „mi van velem”, ráadásul sokszor feleslegesen koptatja az ember a száját, mert a kérdésről önmagában nem eldönthető, hogy tényleg érdekli-e az illetőt, vagy csak úgy tesz, udvariasságból. Mindez részben a webkettőre vezethető vissza, mert annak a felülete hozzászoktatja (és már hozzá s szoktatta) a felhasználót, hogy a neten (különösen a Facebookon) csak a lebutított tartalmat keresse, vagyis a könnyen hozzáférhető, konzerv tartalmat, és maximum egy kattintást kelljen megtennie annak érdekében, hogy jelezze, hogy benne van a kommunikációban ő is. Azt mondják, az internet egyik alapítója, Tim Berners Lee, igazából nem a Web 1.0-t akarta létrehozni, hanem a Web 2.0-t. (Tehát nem elsősorban publikációs platformot szerett volna létrehozni, hanem szociális hálozatot.) Nahát, akkor megnyugodhat és hátradőlhet, mert Mark Zuckenberg és barátai segítettek neki ebben. A Web 1.0-ban nem volt elég pénz, így aztán megjött az is, és végül is létrejött a Web 2.0, ami a mai, megvalósult formájában engem leginkább az értelmi fogyatékosok vidámparkjára emlékeztet, mint valódi szociális, közösségi hálózatra, illetve, ha ez a maximum, amit egy közösségi hálózat nyújtani tud, akkor valószínűleg inkább mégiscsak a felhasználókban van a hiba. Gond lehet az is, hogy az internetet használók köre kibővült (itt nyugodtan használhatnánk azt a szót is, hogy „felhígult”), és a szomszéd Pistikétől a lökött postásig mindenki rajta van, ugyanolyan jogosítványokkal és ugyanazokkal a lehetőségekkel, mint mi, ez még önmagában nem lenne gond, de mi van akkor, ha valaki visszaélni szeretne az itt hozzáférhető információval, ami nem is neki lett szánva, sőt álmunkban sem gondoltuk volna, hogy valaki képes olyasmiket előbányászni rólunk, aminek a létezéséről esetleg már magunk sem tudunk. Persze, miénk a felelősség, hogy csak olyat osszunk meg magunkról, amit nem gond, ha viszont látunk, és az emberiség egy nagy testvéri közösség valahol, de nem tilthatunk le minden embert egyenként az olyan tartalmainkról, amiket nem szeretnénk, hogy lássanak. Illetve, ha „titkosítjuk” valahogy a hozzáférést, akkor esetleg olyanokat is kizárunk, akiket esetleg pont nem akartunk eredetileg, és az információ még így is, a legzártabb csoportból is „kicsempészhető”. Szóval sehogy se jó. Igazából mára az internet és a közösségi hálózatok általában egyfajta fordított pszichológia szerint működnek: minél jobban akarod, hogy valami sok emberhez eljusson, annál kevésbé fog, és miné jobban titkolnád, titkosítanád, annál jobban kiszivárog. Végül már ott tartunk, hogy előállítjuk az elképzelésünknek megfelelő tartalmat, fel is tesszük a netre, mégis mindenkit egyenként kell már szinte megkérni rá, hogy ugyan már olvassa már el, neadj isten véleményezze is, mert az emberek hajlamosak csak azokra a professzionális (?) tartalmakra fókuszálni, amelyekért fizettek, az amatőr(nek minősített) tartalom elsikkad az interneten. Kénytelen vagyok saját példával élni: amíg az Origo.hu-n vendégszerepelt a blogom, az emberek hajlamosak voltak elolvasni, mert az Origo valahogy „szentesítette” számukra azt a tartalmat (fura módon), amit eredetileg én hoztam létre, de ha az ember mögött nem áll egy olyan médiafelület, ami „kanonizálja”, vagy inkább „validálja” a termékét, akkor az az emberek szerint biztos csak szemét lehet, olyan tartalom, ami nem éri meg az egyáltalán azt az energiabefektetést, ami ahhoz szükséges, hogy befogadja azt a produktumot. Valójában elindult egy olyan elitizálódási, polarizációs folyamat az interneten (is), aminek az utolsó nagy győztesei az influencerek, vagyis azok a youtuberek, akiket „szeret a kamera”, azaz profin használják ezt a médiaeszközt, és valamilyen előnyös tulajdonságuk, vagy tulajdonságaik révén szimpatikusnak, őszintének, ésatöbbinek tűnnek a kamerában. Innentől kezdve már tökmindegy mit csinálnak, az emberben működhet valami „kukkolási ösztön”, ami ezt a példátlan sikert bizonyítja, vagy nem tudom. Az influencerek legnagyobb erényének az őszinteséget tartják, és az emberek azt gondolhatják, hogy kamerában, élőben, megfigyelés alatt az ember ritkán hazudik (nagyot). Tehát maga a mondanivaló már nem lényeg, csak az, hogy rajongásuk tárgya őszinte legyen. Legyen leelenőrizhető, kellemes megjelenésű, könnyed modorú valaki, akitől még a minőségileg vagy tartalmában silányabb gondolatokat is elfogadjuk, csak azért, mert kvázi „ott van velünk” a kamera által. Láthatjuk, hallhatjuk, már csak a tapintást és az szaglást kéne megvalósítani, és tökéletes lehetne az élmény. Valahogy egyenes út vezett ide a Big Brothertől és a Való Világtól, rajongásunk tárgyát birtokolni szeretnénk, és csak azért tudunk lelkesedni, amit (úgy érzünk,) birtoklunk is.

Összességében elmondhatjuk, hogy a Web 2.0 a bloggerekkel kezdődött, és az influencerekkel végződik. És a Web 3.0-ra utaló jelek már most megvannak. Mindegy is, igazából, mi lesz, csak el innen. A Facebook egyeduralmát és influencereket elhozó Web 2.0-ból már egy kicsit elég volt. Mégha jól is érezném magam benne (ami nem igaz), akkor is szükséges már a weben egy strukturális váltás, átrendeződés, ami megszünteti ezt a sok anomáliát. Bizonyos elemei visszaköszönnek majd a Web 1.0-nek, véleményem szerint (amivel amúgy sem volt bajom), de jöjjön inkább a Web 3.0, a szemantikus web, minél hamarabb.

Tovább

antipszichiátriai évértékelő

Jót tett ez a pár nap pihenés. Valószínűleg az Isen is azért teremtette a karácsonyt, hogy ne legyen újság, és az olyan kialvatlanságtól begőzölt újságkihordóknak, mint én vagyok, legyen ideje kitisztulni agyilag. Végiggondolva a blogos teljesítményemet szeptembertől, úgy gondolom, hogy felért egy ámokfutással. Illetve elég nagy volt az amplitúdó a bejegyzések minősége között, az ultraszartól a nagyon jóig minden volt, de összességében inkább lefelé tendált. De ez nem volt elég (a boldogsághoz). Aki kiesik a ritmusból, elsüllyed. Az eggyel ezelőtti - karácsonyi - bejegyzésem például szerintem eléggé ott volt a szeren, de erre már szinte alig volt kíváncsi valaki. (Egyébként az újságosdit januártól befejezem, ill. már el se kezdem, terveim szerint.)

 

A napokban kialudtam magam, máshogy látom a dolgokat. A blogvilág fejlődik, vagy mondjuk úgy: változik, és úgy látszik, kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba itt sem. Ráadásul egyre nagyobb az emberek ingerküszöbe, egyre újabb megközelítések, új látásmódok, új ötletek lennének szükségesek, amikben, mondjuk, még mindig nincs (akkora) hiány, az érdeklődés viszont - úgy látom - nem az ötletekre, hanem a kész, kidolgozott szövegekre van, amikbe elég energiát és utánajárást fektet az ember. Ezért gondoltam, hogy esszékönyv lesz, vagy inkább e-könyv, a Project Gutenberg nevű elképzelésem keretein belül. Könyv mindenképpen lesz, ha a név annyira foglalt, vagy túlterhelt, lehet akár a "Három kiscica" is, a lényegen nem változtat. De már nem akarom vele megváltani a világot.

Átértékeltem a saját szerepem is a nagy pszichiátria kontra beteg vitában, aminek szinte az egyetlen képviselője, már-már militáns élharcosa én voltam. Vannak még, akik elszigetelten harcoltak, vagy harcolnak, de előbb-utóbb le kell tenni a fegyvert. Vagy azért, mert nem kifizetődő, vagy azért, hogy ne adjunk terepet a negatív gondolatoknak örökké. Említhetném itt első példaképemet, Varecza Lászlót, aki először megtámadta ugyan a pszichiátriát, de később az eszmei harc terepét másféle síkra terelte, például felrobbantotta a szombathelyi APEH-irodát (az eszmei térben). Mire a NAV rászállt, és be kellett fejeznie a verseskönyvei kiadását. Más, hallgathanék is róla, de inkább témába teszem. Hasonló cipőben járt egy kollégánk, aki sajnos már nincs közöttünk. Young J., Zombori P., a legismertebb írói, vagy netes álnevei, polgári nevén Juhász Gábor a pszichiátriával szembeni ellenállást nem adta fel, de az életét igen, idén véget vetett az életének, MERT NEM LÁTOTT MÁR MÁS KIUTAT A JELENLEGI HELYZETBŐL. Emlékezzünk rá tisztelettel.

És ami még az én témámat illeti, igyekszem gyorsan összecsapni. Mondtam, hogy kialudtam magam. Ez olyannyira jól sikerült, hogy kialudtam abbéli ambíciómat is, hogy valamelyik nickemen (roboman, kávés szájú fiú), vagy akár az igazi nevemen mindenképpen szeretném, hogy megjegyezzenek. Mert már egyáltalán nem követlemény ez nálam az élettel szemben. Eddig is csak azért volt, mert felszívtam magam bizonyos dolgokon, és mert névvel együtt nagyobbat lehet ütni az illetékeseken, nem vethetik az ember szemére, hogy gyáva volt, és arctalanul vádaskodott. Jelenleg egy olyan konstrukció van kialakítva a pszichiátria és az én viszonylatomban, hogy havonta kapok fél adag injekciót, és cserébe nem kérdeznek semmit, és én sem mondok semmit - csend van, és hullaszag, amikor megjelenek.

És legfőképpen azért tűntek el az ambícióim - fura módon - mert szabadon azt csinálok, amit akarok. Külön lakásban élek a szüleimtől, Nyíregyházán, eljárogatok az egyetemre Debrecenbe, dotálva vagyok (az állam által, a szüleim által, a munkahelyem által), és lényegében azt csinálok, amihez kedvem van.  Hála Istennek és a modern technológiának, mindig akad valami, amit piszkálgathatok a neten, a legjobban a Twitteren érzem magam, van sok szép könyv és film (valami százötven csatorna, plusz HBO GO), stb. Igaz, mondjuk, hogy a központi rendőrség itt van tőlem 100 méterre se, és így körülbelül olyan érzése van az embernek, mintha házi őrizetben lenne, de ne legyünk telhetetlenek. Semmi bajom ezzel. "Nem keresem a balhét, anyunak sem szólok be, és nem fújok a falra illyen sz-sz- színes képeket..." - Belga. Élni és élni hagyni. Hol az a luxusszanatórium, ahol többet nyújtanának ettől? Sehol, a picsába se. Sakk-patt.

Tovább

Karácsonyi történet 1.0

Volt egyszer egy szegény blogger, és nem maradt már senkije a világon, még blogja se volt. Ő volt a boldogtalan Blogtalan Blogger. Eljött a karácsony, és Blogtalan Blogger nagyon szomorú lett, mert új blogot szeretett volna indítani, de karácsonykor senki nem kíváncsi egy blogtalan bloggerre, mindenki karácsonyi üdvözletét küldi a blogjában, ami sokaknak tetszik, sőt, ilyenkor még hozzászólásokra is számíthat az ember.

“Ccc, pont karácsonykor, nálunk ugyan nem indítasz blogot, Blogtalan Blogger” – vonták össze a szemöldöküket a blogszolgáltatók, és elnéztek a karácsonyi szextartalmak irányába, ami az éppen aktuális Való Villából volt közvetítve – “Vagy, ha igen, 0 lesz a látogatottságod, azt garantáljuk, mi semmilyen nézettséget nem tudunk neked biztosítani.” A Blogtalan Blogger tehát fogta az adatbázisát, és elszontyolodva kullogott hazafelé. Otthon senki se várta, és mivel blogja sem volt, ezt még közölni sem tudta senkivel. Piszkálgatta az export fájlokat, nézegette a médiatartalmakat, amit – úgy tűnt – soha nem nézeget már senki ezen a világon rajta kívül. Ekkor megérkezett az MPL.

“Na, mit hoztunk neked, Blogtalan Blogger, Raspberry Pi 3B+ szervert, csak harmincnégyezer forint, és egy kis sudo apt-get install nginx, egy kis sudo apt-get install php-fpm és egy kis sudo apt-install mysql-server, és már telepítheted is a blogodat.” Nagyon megörült ennek a Blogtalan Blogger, és rögtön nekilátott összeszerelni a Raspberry Pi 3B+ szervert, telepíteni a Raspbian operációs rendszert, aztán szép sorjában a webszervert, a php-t és az adatbázis szervert. Aztán fogta a híres 5 perces telepítésű WordPresst, és azt is feltelepítette, Twentyeleven sablonnal, ahogy régen, amikor még nagyon népszerű volt, és nagyon sokan beszélgettek vele a blogján. Kellett ugyan a routeren egy kis port forwardolás, meg importálnia kellett az adatbázist, ami eltartott egy ideig, na meg a domain név átirányítás, de karácsonyra a Blogtalan Bloggernek újra lett blogja, és nem volt már többé boldogtalan Blogtalan Blogger, hanem DIY Blogger, aki nem függött már sem a szolgáltatóktól, sem senki mástól, azontúl otthon tartotta a blogját a szobájában, és onnan osztotta az embereket, köpködött és anyázott bőszen, mert nem tetszett neki a szisztéma, de legalább boldog volt. Egyszer az életben.

Aztán meghalt.

Bár, lehet, hogy ma is él még, csak sz@rakodik neki az otthoni net, vagy felhagyott a blogolással, vagy szerzett egy saját, igazi életet, és ott röhög a markába valamelyik helyi média háttérmunkásaként. Nem lehet tudni. Annyit azonban tanulságként levonhatunk, hogy a boldogság ilyen DIY dolog, nem másoktól kell várni, hanem mindenki szervertermében ott van valahol, csak telepíteni kell, és már lehet is megosztani.

Tovább

A pszichiátria kupleráj jellege

Nem szívesen írok ezekről a dolgokról, egyeseknek talán újdonságszámba megy, hogy a pszichiátria egy része mindig is kuplerájként működött, erre a funkciójára most hivatalosan is rátettek egy lapáttal a progresszív  pszichiátrián, és a betegeknek a hivatalos terápia részeként elkezdtek vakrandikat szervezni. Persze, hogy "az orvostudomány fejlődik", legalábbis követi a trendeket, mert amikor már össztársadalmi szinten megy a motoszka, abból a pszichiátriának is ki kell vennie a részét, természetesen. Nem, mintha eddig kimaradt volna belőle. Egyáltalán nem csináltak titkot régebben sem belőle, hogy - főleg nyári időszakokban - d*gni jártak az emberek a pszichiátriára. A pszichiátrián alakultak azok a dugópajtási viszonyok a betegek között, amik miatt egy csomó házasság tönkrement, mert a pszichiátria mindig is egyfajta furcsa erkölcsiséget képviselt. Vagyis valljuk be őszintén, semmilyet.

A pszichiátrián, aki nincs leoltva, leszedálva, illetve nem impotens még a rivótól, vagy mástól, természetesen a legfőbb ottani funkciónak a kuplerájos jelleget, illetve hangulatot tekintette. Akinek ott feláll valamije, az nagy király, és - mivel a pszichiátriai kezeltek között soha nem lehet tudni, ez meddig tart - természetesen ki kell használni, ameddig még lehet. Ezzel a jelszóval szinte csak az nem volt lesz*pva a pszichiátriai intézmény udvarán egy időben, akit annyira leszedáltak, hogy a világát se tudta, és nem a legfőbb gondja volt a micsodájával törődni. Egyesek rendszeresen kimondottan csak b@szni jártak be, mármint, aki él és mozog, lehetőleg mindenkit. És ha valaki azt gondolja, hogy ez csak amolyan mendemonda, a pszichiátriai folklór része, megnyugtathatom, hogy nem az.

Ezt a funkciótját gondolta most kiterjeszteni a  pszichiátria, amikor elkezdett a terápiás eszköztárába belevenni olyan jellegű dolgokat, amik bátran felvehetik a versenyt a Badooval, de akár a Tinderrel is. Szegény betegeknek úgysincs pénzük netre, annyi újítást hoztak be, hogy mivel amúgy is csóri nyomorultak, hát tök mindegy kivel kefélnek, elkezdtek kötelező jellegű vakrandikat szervezni. Ez, mondjuk nekem élből a glory hole intézményét juttatja eszembe, ahol a hölgyek ismeretlen embereket elégítenek ki egy lyukon keresztül, a logika ebben is valami hasonló lehet. Tehát most már úgy döntöttek, hogy a betegek nem mennek bele elég kétes megítélésű kapcsolatba egymás között, KÖTELEZŐVÉ TETTÉK számukra ezeket a gloryhole-jellegű alkalmakat. Úgy gondolom, ezután a pszichiátria hivatalosan is használhatná a piros lámpás megkülönböztetést mint legális bordély. Remélem, ez már lassan az utolsó felvonás a pszichiátriának az utóbbi időben már börleszkbe hajló történetében, nem elég, hogy testileg és lelkileg hendikeppé varázsol a pszichiátria, kötelezően előírják, hogy erkölcsileg is züllesszük már le a nyomorultakat. Mindezt pszichológus asszisztálásával. És akkor "az orvostudomány fejlődik". Aha. Akkor lassan már kezd új értelmet nyerni a "FUCK PSYCHIATRY" kifejezés.

Tovább

No Woman, No Cry

Bob Marley, azt mondják, eredetileg úgy gondolta a címet, hogy "ne sírj, asszony", Sub Bass Monster pedig úgy interpretálta, hogy "nincs nő, nincs sírás". Én az utóbbi megközelítésre szeretnék most reflektálni. Mindig is csodáltam azokat, akik esküdöznek az egyedüllétre, de a szinglihordákat leszámítva ezt általában kényszerből teszik. Elhiszem, hogy sokszor jó az egyedüllét, de nekem az utóbbi években nem sokszor volt részem benne. Alighogy kiteszi egy nő a lábát az életemből, jön egy másik. Persze ezt nem úgy kell venni, hogy nekem mennyi barátnőm volt, mert ha összeszámolom, nem sok, viszont általában tartósak. Most jött el az idő, hogy elfáradtam ebben, az összes nő, akivel találkoztam, egy anakronisztikus álomvilágban él, ti. hogy a férfi teremtsen elő jóformán mindent, azon felül ajándékozzon, és legyen kedves, aztán még meg is kapja, hogy nem is igazi férfi, ezért, vagy azért.

A nők persze nem azért vannak, hogy a férfiakat kiszolgálják, de ezt a nőknek sem lenne szabad elvárniuk. Összesen 13 éven keresztül rohangáltam a nők szeszélyei szerint, tehát több, mint életem 1/3-ad részében. Néha a kocsmában a haveroktól kapok instrukciókat a nőkhöz, de ezek általában eléggé radikális megoldásokat javasolnak. Nem szeretem, ha valaki ragaszkodik a hagyományos férfi-női szerepekhez, inkább aláírom, hogy nekem is vannak nőies tulajdonságaim, minthogy úgy kelljen teljesítenem a néha napi "betevőért", mintha az a világ 8. csodája lenne.

szabadság

Eddig kizárólag ronga kapcsolatokban volt részem, de az ember ebben a kérdésben olyan, ameddig van libidója (és sokszor még utána is), hogy hajlamos egy kapcsolatért sokmindent feladni, hadd ne mondjam úgy, hogy szinte mindent. Nekem az ideális párkapcsolat az, ha a két fél szabad teret enged egymásnak, nem számít, mennyi a találkozási pontjuk az életben.

Nemrég találtam egy diagramot, ami a párkapcsolati matematika alapjait igyekszik bemutatni, íme, az SZV a szexuális vonzalmat, az IV az intellektuális vonzalmat szimbolizálja:

szabadság

Értelemszerűen a II.-es a legjobb, ez a nők nyelvére lefordítva egy herceget jelent egy fehér lovon, a férfiakéra pedig nemtom, egy társalkodónő, házvezetőnő, és ágyas egyben. Ez így szerintem túl egyszerű. Számtalan faktor van még, ami belejátszik egy kapcsolatba, de a párkapcsolati matematika, mint minden matematika rideg, és tényszerűen leegyszerűsítő.

Száz szónak is egy a vége: habár akadna jelentkező, én mégis makacsul keresem az igazit: aki végre békén hagy, nem jön feszt az igényeivel, és nem dumál bele mindenbe. Mert azt itthon is megkapom a szüleimtől, csak így örökre eme nagy budi ház foglya maradok. Most nagyjából kikerültem a szexet. Jól tettem?

"A szexuális szabadságomat egy idegroncstelepen töltöm el, mindenki azt kapja, amit megérdemel." (Kontroll Csoport)

Tovább
«
1234

Kis magyar antipszichiátria

blogavatar

Kik azok a skizofrének? Tényleg annyira veszélyesek? Miért kell őket leszedálni? Miért kell őket hónapokig bezárva tartani, mint az állatokat? Miért kell őket feljelenteni? Miért kell tőlük elvenni a jogaikat? +++++ Kiegészítő adalékok egy bloghoz.

HTML