Hogy mi van a pszichiátriával, ahol annyit gyötörtek? Úgy hallottam, hogy elköltözött még embertelenebb körülmények közé, és teljesen zárt osztállyá alakult. Engem már régen egy másik városban kezelnek, a legmodernebb gyógyszerrel, a gondnokságom felülvizsgálata tart, eddig, úgy néz ki pozitív eredményre számíthatok, és lekerül rólam. Mit tudunk a pszichiátriáról, még mindig ellenzem-e? Természetesen nem. A skizofrénia kezelésének területéről a gyógyszeripar kezd kivonulni, alternatív kezeléseket és terápiákat terveznek bevezetni. Gondozóm kedvenc szavajárása a régi munkahelyemről: "Az orvostudomány fejlődik." Talán igaza van. Nem hittem, hogy még az én életemben elérünk ide, még akkor sem, ha "az élet elég hosszú, de nem elég széles." Most pedig más téma.
Nem szeretnék különösebben politizálni, de azt hiszem, nem kerülhetem meg. Világéletemben baloldali voltam, a Kádár-rendszer alatt jól éreztem magam gyerekként, bár kritikai észrevételeim lettek volna, például már az óvodában megfogalmazódott bennem, hogy mi közünk nekünk ahhoz a zavaros ünnephez, amit a Nagy Októberi Szocialista Forradalomként emlegettek, és mégis mindig november 7-én került sor az ünneplésére. Később nem voltam hajlandó megtanulni még a kisdobosok 6 pontját sem, előre aggasztott, hogy mi lesz az úttörők 12 pontjával. Mivel értelmes gyereknek tűntem, úttörő lányok vettek szárnyaik alá, és kezdtek velem foglalkozni, meg erőltették volna azt a 6 pontot is, és játékos formában próbáltak valamennyire kikupálni a szocializmus lényegéről. Mondhatom, nem sikerült. Ennek ellenére egészen az örsi zászlósságig vittem, úttörőnek még felavattak, de a piros nyakkendőt már egyszer sem vettem fel hivatalos alkalomra.
A rendszerváltozás felemás érzéseket keltett bennem, most, hogy nem volt már kötelező baloldalinak lenni, hanem csak opcionális, megtetszett a szolidaritás eszméje, valahogy nem voltam híve a kiugró vagyoni különbségeknek, meg ennek az egész kapitalizmus-dolognak, bulizni piros nyakkendőben jártam, vagy éppen csak a csuklómra kötöttem, ha megjelentek a kedves bőrfejűek. Pártokhoz közöm nem volt, de ameddig volt a Fidesznek esélyes baloldali ellenfele, általában arra szavaztam. Valami MSZP, ha jól emlékszem.
De ennyit ezekről. Később a miskolci koliban, ahol laktam, az elsők között ismerkedtem meg egy partiumi lánnyal, ami egy egész életre meghatározta a határon túli magyarokkal szembeni viszonyomat. Baloldal ide, vagy oda, részt vettem a Fidesznek a kettős állampolgárság ügyében kezdeményezett plakátkampányában, habár sejthető volt, hogy az érdekből liberálisból polgárivá, majd nemzetivé váló párt inkább csak a lehetőséget látja ebben egy szélesebb és stabil szavazóréteg megszólítására. Mivel a baloldal nem vállalta a határon túli magyarok ügyét, így lettem már csak ímmel-ámmal baloldali. Azóta szereztem ismerősöket a Felvidékről, a Vajdaságból, a Partiumból, Erdélyből, és Kárpátaljáról. Persze nem lógok állandóan a nyakukon, nem írok nekik hosszú lelki leveleket, és néha el is tűnnek a látókörömből, hogy aztán újra felbukkanjanak.
Pontosan így voltam a partiumi lánnyal is, aki az első határon túli magyar volt, akivel megismerkedtem Miskolcon, egymást keresztező vonalak hálójában haladt az életünk szépen egymás mellett, néha-néha összefutottunk egy bambira, ha azonos városban voltunk, mindig kerestük egymást, barátságunk nem kopott az idővel, hanem ugyanott folytattuk mindig, ahol abbahagytuk. Természetesen megbeszéltük egymással az éppen aktuális barátunkat, barátnőnket is, vagyis mindig kitértünk erre a témára is. Most egyikőnknek sincs senkije, 1-2 hetente találkozunk pár napra.
Azt hiszem, járunk.
