Most kivételesen nem skizofrén minőségemben szeretnék megszólalni, nem is a pszcihiátriát mélyen ellenző emberként, hanem komm-média szakos hallgatóként. A legfontosabb, amit mostanában észrevettem, hogy a neten is funkcionálisan működünk: nem minden tartalmat vesznek tőlünk szívesen minden felületen. Például a Facebookon megszólalni twitteres tartalommal égbekiáltó cinizmus, ugyanez fordítva pedig gyógyegér puhányság. De úgy gondolom, ez még itt belefér. Pár fogalom mentén szeretném kifejteni a véleményemet a világháló mai állapotáról, az internetes helyzetről. Azt hiszem, ilyen típusú esszéket terveztem a majdan megjelenő e-könyvembe, a „Három kiscicá”-ba. A szöveget változtatás nélkül adom közre, nem mintha nagyon strukturálva lenne. Eléggé egybeálló szöveg, kicsit inkább olyan kiáltvány-jellegűre sikerült. Nem szentírás. Talán egyeseknek újak lesznek a fogalmak, nekem nem voltak azok, de úgy elvoltam velük, mielőtt a suliban szóba kerültek. Fontos tudni, hogy ma is zajló internetes folyamatokról van szó, talán szót érdemelnek. Nem az egyetemre készült, hanem magamnak, tehát nem a „házi feladatomat” adom be ide is...

Web 1.0: Körülményesen írható tartalom a weben, inkább csak böngészett a felhasználó-

Web 2.0 : Írható web, könnyen tud bárki tartalmat előállíani, ezt közösségi hálózatokon teszi

Web 3.0: Szemantikus web, mesterséges intelligencia segíti a tájékozódást, minden azonnal elérhető

Olyan világban élünk, ahol még az ismerőseinket sem érdekli igazából, hogy mi van velünk. Illetve max. pletyka szinten, de például a blogok, ezeken belül is az egoblogok, mint az emberek „hogylétének” kifejezői például pont emiatt a közöny miatt haldokolnak, illetve haltak is ki már majdnem teljesen. Pedig nagyszerű eszköz lett volna eredetileg annak az automatizálására, hogy ne kelljen egy nap tízszer-hússzor elmondani, hogy „hogy vagyok”, vagy „mi van velem”, ráadásul sokszor feleslegesen koptatja az ember a száját, mert a kérdésről önmagában nem eldönthető, hogy tényleg érdekli-e az illetőt, vagy csak úgy tesz, udvariasságból. Mindez részben a webkettőre vezethető vissza, mert annak a felülete hozzászoktatja (és már hozzá s szoktatta) a felhasználót, hogy a neten (különösen a Facebookon) csak a lebutított tartalmat keresse, vagyis a könnyen hozzáférhető, konzerv tartalmat, és maximum egy kattintást kelljen megtennie annak érdekében, hogy jelezze, hogy benne van a kommunikációban ő is. Azt mondják, az internet egyik alapítója, Tim Berners Lee, igazából nem a Web 1.0-t akarta létrehozni, hanem a Web 2.0-t. (Tehát nem elsősorban publikációs platformot szerett volna létrehozni, hanem szociális hálozatot.) Nahát, akkor megnyugodhat és hátradőlhet, mert Mark Zuckenberg és barátai segítettek neki ebben. A Web 1.0-ban nem volt elég pénz, így aztán megjött az is, és végül is létrejött a Web 2.0, ami a mai, megvalósult formájában engem leginkább az értelmi fogyatékosok vidámparkjára emlékeztet, mint valódi szociális, közösségi hálózatra, illetve, ha ez a maximum, amit egy közösségi hálózat nyújtani tud, akkor valószínűleg inkább mégiscsak a felhasználókban van a hiba. Gond lehet az is, hogy az internetet használók köre kibővült (itt nyugodtan használhatnánk azt a szót is, hogy „felhígult”), és a szomszéd Pistikétől a lökött postásig mindenki rajta van, ugyanolyan jogosítványokkal és ugyanazokkal a lehetőségekkel, mint mi, ez még önmagában nem lenne gond, de mi van akkor, ha valaki visszaélni szeretne az itt hozzáférhető információval, ami nem is neki lett szánva, sőt álmunkban sem gondoltuk volna, hogy valaki képes olyasmiket előbányászni rólunk, aminek a létezéséről esetleg már magunk sem tudunk. Persze, miénk a felelősség, hogy csak olyat osszunk meg magunkról, amit nem gond, ha viszont látunk, és az emberiség egy nagy testvéri közösség valahol, de nem tilthatunk le minden embert egyenként az olyan tartalmainkról, amiket nem szeretnénk, hogy lássanak. Illetve, ha „titkosítjuk” valahogy a hozzáférést, akkor esetleg olyanokat is kizárunk, akiket esetleg pont nem akartunk eredetileg, és az információ még így is, a legzártabb csoportból is „kicsempészhető”. Szóval sehogy se jó. Igazából mára az internet és a közösségi hálózatok általában egyfajta fordított pszichológia szerint működnek: minél jobban akarod, hogy valami sok emberhez eljusson, annál kevésbé fog, és miné jobban titkolnád, titkosítanád, annál jobban kiszivárog. Végül már ott tartunk, hogy előállítjuk az elképzelésünknek megfelelő tartalmat, fel is tesszük a netre, mégis mindenkit egyenként kell már szinte megkérni rá, hogy ugyan már olvassa már el, neadj isten véleményezze is, mert az emberek hajlamosak csak azokra a professzionális (?) tartalmakra fókuszálni, amelyekért fizettek, az amatőr(nek minősített) tartalom elsikkad az interneten. Kénytelen vagyok saját példával élni: amíg az Origo.hu-n vendégszerepelt a blogom, az emberek hajlamosak voltak elolvasni, mert az Origo valahogy „szentesítette” számukra azt a tartalmat (fura módon), amit eredetileg én hoztam létre, de ha az ember mögött nem áll egy olyan médiafelület, ami „kanonizálja”, vagy inkább „validálja” a termékét, akkor az az emberek szerint biztos csak szemét lehet, olyan tartalom, ami nem éri meg az egyáltalán azt az energiabefektetést, ami ahhoz szükséges, hogy befogadja azt a produktumot. Valójában elindult egy olyan elitizálódási, polarizációs folyamat az interneten (is), aminek az utolsó nagy győztesei az influencerek, vagyis azok a youtuberek, akiket „szeret a kamera”, azaz profin használják ezt a médiaeszközt, és valamilyen előnyös tulajdonságuk, vagy tulajdonságaik révén szimpatikusnak, őszintének, ésatöbbinek tűnnek a kamerában. Innentől kezdve már tökmindegy mit csinálnak, az emberben működhet valami „kukkolási ösztön”, ami ezt a példátlan sikert bizonyítja, vagy nem tudom. Az influencerek legnagyobb erényének az őszinteséget tartják, és az emberek azt gondolhatják, hogy kamerában, élőben, megfigyelés alatt az ember ritkán hazudik (nagyot). Tehát maga a mondanivaló már nem lényeg, csak az, hogy rajongásuk tárgya őszinte legyen. Legyen leelenőrizhető, kellemes megjelenésű, könnyed modorú valaki, akitől még a minőségileg vagy tartalmában silányabb gondolatokat is elfogadjuk, csak azért, mert kvázi „ott van velünk” a kamera által. Láthatjuk, hallhatjuk, már csak a tapintást és az szaglást kéne megvalósítani, és tökéletes lehetne az élmény. Valahogy egyenes út vezett ide a Big Brothertől és a Való Világtól, rajongásunk tárgyát birtokolni szeretnénk, és csak azért tudunk lelkesedni, amit (úgy érzünk,) birtoklunk is.

Összességében elmondhatjuk, hogy a Web 2.0 a bloggerekkel kezdődött, és az influencerekkel végződik. És a Web 3.0-ra utaló jelek már most megvannak. Mindegy is, igazából, mi lesz, csak el innen. A Facebook egyeduralmát és influencereket elhozó Web 2.0-ból már egy kicsit elég volt. Mégha jól is érezném magam benne (ami nem igaz), akkor is szükséges már a weben egy strukturális váltás, átrendeződés, ami megszünteti ezt a sok anomáliát. Bizonyos elemei visszaköszönnek majd a Web 1.0-nek, véleményem szerint (amivel amúgy sem volt bajom), de jöjjön inkább a Web 3.0, a szemantikus web, minél hamarabb.